Kedves barátom!
Tudom, nagyon szeretted volna, hogyha csak most az egyszer ne mondana valami negatívat, valami félig jót, olyan mondatot ami úgy kezdődik, hogy “jó,” és úgy folytatódik, hogy “de…”! Úgy vágytál az elismerésére, mint az óvodás gyermek a szomszéd kisfiú pedálos lovaskocsijára, amely szép volt és a boldogság, csak azzal volt elképzelhető.
Persze, azok az elismerő szavak, soha nem jöttek el, hiába próbálkoztál ezzel a lélektani kamikaze küldetéssel! Mint a lézengő a sivatagban, aki többször a szájához emeli a kulacsot, bár már egy napja kiderült hogy üres, mégis, ahogy test kéri a vizet, a lélek kéri a lehetőséget, hátha mégis maradt benne egy kicsi! Legalább megpróbáltad…,- makacsul nem figyelembe véve a tényeket - időnként újra meg újra a szádhoz emeled a kulacsot, egy cseppet, egy utolsó csodát remélve…
Te is biztos sokszor tűnődtél azokon a fiatal felnőtteken, akiknek olyan egyszerű, olyan kézenfekvő az életük, nincs bennük semmi flikk-flakk, semmi útvesztő, semmi veszély és semmi különösebb izgalom. Tudod, valahogy éreztem, hogy ezek a dolgok a gyermekkorban eldőlnek….Nem olvastam még pszichológiai szakirodalmat, nem jártam önismereti tréningekre, és nem is tudtam volna szavakba önteni, de sejtettem, hogy a gyermek elismerése, vagy főként el nem ismerése egy különös mentalitásbeli kényszerpályára sodorja az embert.
http://indavideo.hu/video/Hoppal_Mihaly_Band_-_Szethullas_CD_verzio
Szóval az az elismerés, az az egy-két jó szó nemdebár! Már tudod te is, hogy lehetetlen, mert ő képtelen rá. Ő a képtelen rá. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tény, hogy ez az egész róla szól és nem rólad, meg kéne hogy nyugtasson! Nem keresed már, nem követeled a feltételek nélküli elfogadást, de maradt a gyermeki akarás helyén valami szomorúság, egy kis sötét rész, mint a Rembrant festmények szélein, ahová épp nem süt a nap, vagy nem szór oda a gyertya fénye.
Hordozod ezt a kis sötétet, mint arcokon a óvodáskori bárányhimlő aig kivehető nyomait. Nincs vele baj, nem aktuális, magadnak se jut eszedbe, de veled van, csak akkor látod, ha hosszasan a tükörbe nézel. Ja, igen! Persze, persze! Mindig előre nézel, és a jelenben vagy, ezt mondanom sem kell! Tudod, hogy haraggal élni olyan, mint egy marék forró parazsat vinni a kezedben, le kell tenni, hátra se szabad nézni! Igen, ezt már mondtam sokszor, emlékszem is a múltkor kigúnyoltad, megmaradt bennem milyen dallamosan mondtad: bla-bla-bla! Még azt is mondják, hogy aki a múltba réved, az depressziós, aki a jövőtől fél az szorongó, nyilván roppant szellemességgel rávágod, hogy rád mindkettő igaz, újabb hiba a “kis tökéletes világomban”! Gyártasz is valami rossz szóviccet: hogy most akkor te szorongóssziós, depresszorongó vagy? Megpróbálod elkomolytalankodni, vagy egy kicsit megsérteni engem, de nem teszem meg neked azt a szívességet, hogy most berágok.
Kedves barátom, nem maradt más tehát, csak a jelen! Egy képzeletbeli mikrocsoportot alkotsz önnön magaddal az “ittben” és a “mostban”. Legalább hárman vagytok, egy depressziós lúzer, egy impotens paragép és egy görög félisten, amilyen a profilképed. Mindenháromnak vétó joga van, ha kicsit is kiengeded a gyeplőt. Innentől kezve pofonegyszerű: Cselekedni, szeretni, továbblépni, felejteni, tudatosan fókuszálni, - ha kell – kussolni, priorizálni, rákészülni, elemezni, befejezni és abbahagyni, érezve a ritmust!
