Rambo unokája vagyok én

avagy

Miért nem politizálok?

Vannak ezek a fránya oldalak, bal, jobb, jobb és bal. Mi a baj ezzel? Tulajdonképpen semmi, sőt tisztelendő dolog, ha valakinek vannak elvei, nézetei, gondolatai, elképzelései. Baj akkor van, ha ezeknek kérdéses az eredetisége és főként ha vitatható az érzelmi jogosultsága. Baj akkor van, ha frusztrált, ha “dögöljön meg mindenki, aki nem így gondolja”, ha “hazaáruló”, vagy a “nemzetközi karvalytőke fizetett ügynöke”, “fasiszta”, vagy éppen “nemzetgyilkos, véresszájú libsi” típusú fordulatokkal “nyugtázzuk” a másik különvéleményét. Tisztelet a kivételnek, de sok ilyen van. Gyakran az az érzésem, hogy mindennek, minden apró pici ügynek van egy többletjelentése, mintha nem csak a konkrét ügy miatt lennénk felháborodva, hanem sérelmek, régi sebek garmadája szakadna fel és gyennyes sebek lüktetnek bírhatatlan fájdalommal. Barátok vesznek össze, családtagok sértődnek meg, zenészek, színészek és tanárok nézik egymást ferde szemmel.

Mi ez hát? Honnan ez a sok sérelem? Honnan ez az indulat? És legfőképpen kié pontosan ez az indulat? Kit sértettek meg és mikor?

Könnyen lehet, hogy sokunknál ezek az indulatok az nagyapáink sérelmeiből fakadnak. Ők továbbadták és mi továbbvisszük és fejlesztjük, dédelgetjük, mint a parazsat a kezünkben és már nagyon éget, pontosan nem tudjuk már, hogy miért, de “már ordítanék te rohadék disznó”!

Apák és fiúk, Rambo színrelép

Mert hát hogyan élték meg a nagyapáink a II. Világháborút, vagy ahogyan találóan a Gyimesben mondják a régi öregek: a “Nagy verekedést”? Mi történt velük, ha magyarok voltak, ha zsidók, ha cigányok? A tények közismertek. Ha nem tudjuk, fel lehet lapozni a történelemkönyveket. Holkauszt, Don kanyar, II. Magyar Hadtest, munkatábor, láger, szökés, kínzás, gettó, gyilkosság, gyilkolás. Ezek elviselhetetlen dolgok a léleknek. Mivé lett az, aki hazajött? Milyen apa és milyen nagyapa lett belőle? Milyen férj és milyen ember, milyen társ? Mindez a 40-es, 50-es évekre tehető, amikor még nyomokban sem tartalmazott a a társadalmi közgondolkodás elkpzeléseket a posztraumás stressz szindrómáról. Nem volt a II. Világháborúnak pszichológiai helyretétele, csak hősök és bűnösök voltak. Nincs más fogalom. Esetleg túlélők. Történelmileg pedig győztesek és vesztesek, új államhatárok, új erőviszonyok, új hatalmak, új kereskedelmi egyezmények és új fegyverek, új “szövetségek”. Az, hogy egy generáció nyomorodott meg, az, hogy egy nemzedék vált teljesen alkalmatlanná a gyermeknevelésre, a közösségi létre, a józan reflexiókra, arról kevésbé szól a fáma. A túlélők gyermekei amolyan lélektani háborús árávák, mi pedig az ő gyermekeik vagyunk. Az USÁ-ban Vietnám után, nagyon lassan fedezték fel, hogy a háborús veteránokkal valami nincs rendjén. Olyan lassan, hogy a Rambo I-et egy kicsit be is tiltották, mert nem illett bele abban a hősi képbe, amit illett gondolni a hábrúban szolgáltakról. S ha Vietnám trauma, akkor a II. Világháború mi volt?

Lélektani időugrás

Tegyük fel, hogy X holokauszt túlélő és tegyük fel, hogy Y Don kanyar és munkatábor túlélő. Csoda-e, hogy X a nácizmus legkisebb emlékeztető jelére rohamot kap, természetes-e, hogy Y a szocialista indíttatású dolgokra elkezd csaholni? Nem, nem csoda, ez a dolgok lélektani menete. Ami a nem természetes, hogy most is látunk életerős embereket, akik a nagypapi dühét hordozzák, mert nagypapa nem kapott elégtételt, mert nem lehet, mert nincsen, erre nincsen elégtétel! Apáról fiúra száll a düh, a frusztráció, az üldözési mánia, a szégyen és a gyalázat. Jóvátenni nem lehet, beszélni róla nem volt illő, hivatalosan nem téma, ottmaradtak ezek az érzések, senki nem törődött szakszerűen velük, s mint a rossz vezetékből a víz, elkezdett a szégyen és a düh szivárogni lefelé, későbbi generációkba. Ifjú életek sokasága el sem indult, mert nagypapa dühét kell élniük. A nagypapa és az apa szemüvegén kell látnunk a világot, gyűlölni kell, kiírtani, elutasítani, betiltani, lefokozni, lemondatni, ökölbe szorítani, sírvafakadni, másik országba száműzni fő és jószágvesztés terhével. Tologatjuk a nagyapák és az apák lélektani talicskáit, úgy, hogy ezzel tisztában sem vagyunk. Abban a hiszemben élünk, hogy amit otthonról kaptunk, az a legnagyobb rendben van. Az apai “ideológiai mérce”, a nagyapai “erkölcsi iránytű”, amit büszkén viselünk, néha nem segít, hanem rabbá tesz. A lélektani béklyó apáról fiúra száll. És fel sem tűnik, hogy a 2017 Pride felvonulást, vagy a Dal 2016 döntőjét úgy ítéljük meg, mintha “épp most” éltük volna át Dachaut, 1944-ben. A pszichológia tudománya “flashbeck”-nek, vagy “emlékbetörésnek” hívja azt a jelenséget, amikor a posztrumás stresszben élő egyénből valami előhívja a borzalmas emlékeket, vagy belevetíti valamibe, vagy újra átéli annak pszichikai környezetét. Ilyen emlékbetörések sokaságát olvasni a neten, agresszív kommentek, kirohanások formájában, csak éppen az illető valaki más “emlékbetörését” éli át. Persze és nyilván van ennek egy egészséges mértéke, de van egy szélsőségesen túlzó mennyisége és minősége. A helyzetnek nagyon kedvez a gyér mentális egészségtudat. A helyzetnek kitűnő táptalajt nyújt az önismeret hiánya, annak lenézése, kicikizése. A dolgot súlyosbítja, hogy nem szeretünk tükörbe nézni, hogy nem szeretjük kérdőre vonni apáink véleményét. Mert az olyan….őőőő. Szóval ők a szent tehenek. Nincs más dolgunk, csak mély főhajtással, kérdések és bárminemű kétkedések nélkül teljesen elfogadni az apák és a nagyapák fájdalmait, indulatait, attitűdjeit.

Aki nem így tesz, az neveletlen, hálátlan és áruló. Ezen nem gondolkodunk, mert ez vitán felül álló dolog!

Bűnösök és ártatlanok

Mindezt sokan megtesszük és el sem kezdjük a saját életünket, pedig nekünk is van feladatunk, mi is valami céllal vagyunk itt. Nekünk is lehet véleményünk, arculatunk, ami teljesen eredeti és teljesen a miénk. Bűntelenül méghozzá. És lehet olyan, hogy valamiért lelkesedem és valami pedig nem érdekel. Mondd nagyapa, ugye lehet? Bűntelenül?